A csütörtöki könyvklub május 26-ai hírlevele
Interjú Hervé le Tellier-vel, beszélgetés A tanárnő daláról és mindjárt itt a Margó!
Sziasztok!
A május eddigi legklasszabb élményét a Park kiadónak és a Francia Intézetnek köszönhetem: egyrészt mert elhozták Magyarországra Hervé le Tellier-t, a Goncourt-díjas Anomália szerzőjét (a regényről a LibrAmore podcastban beszélgettünk), és mert a könyvbemutató másnapján interjút is készíthettem vele, amit ebben a hírlevélben olvashattok és amit nagyon élveztem, mert le Tellier tipikusan az az interjúalany, akiről minden újságíró álmodik: szívesen beszélget szinte minden témáról, jó meglátásai vannak, és nagy élvezettel mesél az írásról és az irodalomról.
A másik legklasszabb élményem pedig a könyvklub májusi közös olvasmánya, Vigdis Hjorth A tanárnő dala című regénye, amit a Polar Könyvek adott ki Kertész Judit fordításában. Régóta foglalkoztat az a kérdés, hogy mennyire lát a külvilág olyannak, amilyennek magamat látom, vannak-e sokkoló különbségek, és ez az eléggé kíméletlen, de közben humoros (vagy inkább szatirikus) regény pontosan erről szól. Adott egy ötvenes norvég főiskolai tanárnő, Lotte, aki színész-hallgatóknak tanítja Bertolt Brecht műveit. Van egy nagyon stabilnak tűnő énképe, ami első blikkre pont olyan, mint amilyennek az átlag skandináv ötvenes értelmiségieket szoktuk képzelni, és amikor egy fiatal rendező filmet forgat Lottéről, ez az imidzs szépen apránként darabokra hullik, előttünk, majd Lotte előtt is, aki miközben végigelemzi Brecht műveit, gyakorlatilag megvilágosodik, és rájön arra, hogy iszonyú szakadék tátong közte, a tanítási módszerei és a hallgatói között.
Hirtelen nem tudnék még egy olyan regényt mondani, amelynek ennyire központi témája az, hogy kik vagyunk valójában, milyen ellentétek feszülnek az énképünk és a világ rólunk alkotott képe között, és ami ennyire lényegre törő, sallangmentes stílusban ír erről. Hjorth másik regénye, az Örökség is már egy ideje a polcomon várakozik, hamarosan belekezdek. Akik szeretik a skandináv írókat és a skandináv filmeket (nekem olvasás közben sokszor eszembe jutott a Négyzet című film is), azok feltétlenül tegyenek egy próbát Hjorth-tal is. A regényről személyesen az Irodalom Éjszakája előtt fogunk beszélgetni a Margitszigeten (ahol idén az Irodalom Éjszakája lesz), június 2-án és 3-án is (én mindkét nap kint leszek a felolvasásokon :) ). Találkozó 18 órakor az Atlétikai Centrum bejáratánál. Az online beszélgetés pedig június 7-én lesz 19.30-tól, részletek A csütörtöki könyvklub Facebook-csoportban.
Június 9. és 12. között, a Könyvhéttel egy időben rendezik a Margófesztivált, idén is a Városmajorban. Én tuti ott leszek több programon is (és persze a Könyvhéten is), remélem, többetekkel is összefutunk!
Most pedig következzen az Hervé le Tellier-vel készített interjúm (az interjú után pedig a cikkajánlóimat olvashatjátok):
„Van a regényemben egy hommage a Notting Hillhez”
Nagyon ritkán történik meg, hogy egy irodalmi díjjal kitüntetett regény milliós példányszámban keljen el vagy megfordítva, hogy egy bestsellert az egyik legnagyobb presztízsű irodalmi díj zsűrije díjazzon, Hervé le Tellier Goncourt-díjas regényével, az Anomáliával viszont épp ez történt. Az amerikai kasszasikeret idéző sztori –amelyben az Air France Párizs-New York járatának utasai szembesülnek önmaguk duplikátumával – játék az irodalmi zsánerekkel, de le Tellier még az egyik kedvenc filmjére, a Notting Hillre is elrejtett benne egy utalást.
A könyvbemutatón említette, hogy szemben azzal az általános írói gyakorlattal, hogy egy szereplő kerül különféle bonyodalmakba, az Anomália esetében maga a szituáció volt a kiindulópont, és a szituációhoz kereste meg a szereplőket. Ez az írói megközelítés általában is igaz Önre?
Nem, általában úgy dolgozom, ahogyan mindenki más. Megvan a szereplőm, és utána elmesélem ennek a szereplőnek a kalandját. Persze van több szereplőm, akiknek a kalandjai keresztezik egymást, de akkor is van egyfajta lineáris narratíva. Az Anomália esetében sokkal egyszerűbb volt a helyzet. Adott egy meghökkentő szituáció, amelynek nyomán mindenki szembesül önmagával. Nagyon nagy a különbség az írói technikában, és ezért van az, hogy a könyvem első része nagyon különbözik a harmadiktól. Az első részben sok minden történik, bemutatom a szereplőket a múltjukkal, a cselekedeteikkel, az emlékeikkel, és amikor a harmadik részben újra találkozunk velük, már a duplikátumukkal együtt, ez a konfrontáció válik a központi mozgatórugóvá, nem a cselekmény. Először tettem tehát kísérletet ezzel az írásmóddal, és nem ismerek túl sok olyan könyvet, amely hasonlóan funkcionálna. Amelynek kizárólag egy gondolatkísérlet az alapja. Kafka Az átváltozása hasonló ehhez – mi történik akkor, ha az ember féreggé változik. Engem az élethelyzeteknek, az emberi reakcióknak a sokfélesége érdekelt, hogy mi történik az egymástól nagyon különböző szereplőkkel egy ilyen helyzetben, és ez a sokszínűség irodalmi sokszínűséget is teremtett.
Az Anomáliában rengeteg szövegstílussal találkozunk, vannak dalok, talk show-k, versek, és ezen felül minden szereplőnek megvan a saját zsánere. A zsáner érdekelte inkább és ahhoz kereste a szereplőt, vagy fordítva?
Az alkotás sorrendje így nézett ki: először megteremtettem a szituációt, majd az erre a helyzetre való reakciót, a szereplőket, akik ilyen módon reagálhatnak az adott helyzetre, utána pedig azt az irodalmi nyelvet, ahogyan ezek a szereplők reagálhatnak rá. És persze vannak olyan mellékszereplők is, akiknek nincsenek duplikátumai, például Pudlowski, aki felelős a nyomozásért, vagy a tudósok, Adrian és Meredith, akiket szinte állandóan együtt látunk. Adrian és Meredith jelenetei egyébként nem egy irodalmi zsánert, hanem egy nagyon jellegzetes filmes műfajt idéznek, amilyen például a Notting Hill is. Van is a regényemben egy hommage a Notting Hillhez, egy olyan jelenet, ami történetesen nem Adrianhez és Meredith-hez kapcsolódik, hanem egy másik szereplőhöz, az író Victor Mieselhez. A regény végén van egy sajtótájékoztató, és amikor ezt írtam, nagyon élénken előttem volt a Notting Hill végén látható sajtótájékoztatós jelenet – igaz, hogy csavartam rajta egyet, mert az Anomáliában fordított a felállás, de mégiscsak ez járt a fejemben.
Más filmes jelenetekre is gondolt írás közben?
Igen, sok filmes jelenet járt a fejemben, de az, hogy egy író filmszerű jelenetekben gondolkodjon, ez valójában nem újkeletű dolog. Victor Hugo, Zola, Rabelais mind nagyon erősen vizuális világokat teremtettek. De mondhatnám Swiftet is, aki a Gulliver utazásaiban gyakorlatilag a mozi előtti mozit teremti meg. Az írók mindig is vizuális világokat alkottak az olvasók számára. Emlékszem, hogy néhány évvel ezelőtt egy egyetemi kurzust tartottam Victor Hugo Nyomorultakjáról, és bemutattam, hogy a regény jelenetei pontosan ugyanúgy vannak megírva, ahogyan ma egy mozifilmet készítenének – nagytotál, kistotál, amerikai plán, közeli, zoom. Minden benne van a jelenetben, látjuk magunk előtt. Mintha Victor Hugo ismerte volna a mozi műfaját. Abban tehát nincs semmi újdonság, hogy az írókra ilyen erővel hat a vizualitás, a különféle képi világok.
A könyvbemutatón is beszélt arról a hétről, amelyet kilenc fordítójával, köztük Gulyás Adriennel töltött el Arles-ban. Mennyire változtatta meg ez a fordítói műhely és közös munka azt, ahogyan az írásról, a szövegekről gondolkozik?
A fordítás azért nagyon fontos egy író számára, mert rádöbbenti arra, hogy mennyire nagy mértékben a saját nyelvében él. És azért is, mert el kell tudni fogadnia a gyászt, a veszteséget. Ha nem fogadja el, akkor semmit sem lehetne lefordítani. Shakespeare szonettjeit nem lehetne franciául olvasni. Mivel nem beszélek olaszul, nem olvashatnám Petrarca műveit, márpedig fontos, hogy ezekhez a szövegekhez hozzáférjünk.
A német, valamint az amerikai fordítóimmal elég szoros kapcsolatot ápolok, Adriana Hunter, aki angolra fordítja a regényeimet, ráadásul eléggé el szokott távolodni az eredeti szövegtől, sokkal inkább, mint a többiek. Ahogyan az a könyvbemutatón is elhangzott, van egy közös Google doc, amihez minden fordító hozzáférést kap. Az alap hozzáállásom, hogy nekem soha nem szabad a fordítókkal foglalkoznom, ők egytől-egyig kiváló szakemberek, mindig meg fogják találni a megfelelő fordítói megoldást. Ha például van egy szójáték a regényemben, amin a francia olvasók nevetnek, a fordítóm biztosan észre fogja venni, és találni fog rá megoldást. Vagy figyelmen kívül hagyja, vagy lefordítja szó szerint vagy amit én nem szeretek: lábjegyzetben megmagyarázza. Én úgy vélem, hogy a legjobb, ha olyan megoldást választunk, ami az eredetivel ekvivalens. De ez nagyon bonyolult, sokszor lehetetlen. Emlékszem Adriana egyik fordítására, ami egy Skóciában játszódó regényem volt, és az egyik tengerparti jelenetben szerepel egy sirály, ami franciául moette, és a bogáncs, ami franciául chardon. A szereplőm elkezd írni egy dalt, aminek a címe Moette et Chardon. Minden francia olvasónak erről rögtön a Moët & Chandon pezsgő ugrik be. Ez a szójáték tehát egy az egyben lefordíthatatlan. Adrianával nagyon sokáig kerestük a megoldást, és aztán feladtuk.
Írás közben egyáltalán nem gondolok a fordítókra, arra viszont törekszem, hogy minden segítséget megadjak nekik ahhoz, hogy egy-egy kulturális, popkulturális vagy közéleti utalást észrevegyenek, rájuk bízva, hogy mit kezdenek vele. És minden esetben jelzem nekik a más irodalmi szövegekre való utalásokat. Az Anna Karenyinára való utalást az Anomáliában minden fordítóm észrevette, de vannak ennél rejtettebbek. Van az Anomáliában egy kafkai és egy nietzschei mondat, Senecától is idézek, de ezeket a mondatokat soha nem az eredeti formájukban idézem, mindig kifordítom, megcsavarom ezeket. Arra azonban mindig figyelmeztetem a fordítóimat, hogy nem szabad túlságosan kicsavarni az eredeti idézetet, mert azzal elvész az eredeti szöveg zeneisége, struktúrája, és akkor már nem éri meg a dolog.
Én úgy érzékeltem, hogy a regénye egy nagyon tudatosan megírt bestseller. Azon túl, hogy ironikus játék, nagyon sok rétege van, és nagyon különböző olvasókat is be tud vonzani.
Ez volt a terv. Van benne egyfajta irónia, amikor például az FBI bekopog az ajtón. Mindenkinek van egy képe az FBI-ról, ami lényegében a „men in black”. Ez egy toposz. És én borzasztóan szórakoztatónak találtam ezekkel a kulturális kódokkal játszani. Én ezt a játékot kínálom az olvasóimnak, akik között voltak olyanok, akik csak a bestsellert látták meg a történetben, és ez is rendben van. Voltak, akik érezték a játékos iróniát, a játékot a játékkal, és akiknek dupla annyi örömet okozott az utalások felismerése.
Egyáltalán nem gyanította, hogy ekkora siker lesz?
Nem, nem, de a kiadóm sem. Eredetileg tízezer példányban adták ki, ami egyébként nem olyan rossz egy első kiadásnak, ezzel a példányszámmal már hozzáférhetővé válik. Végül százszor annyi fogyott belőle. Amikor elkezdett a szokásosnál jobban fogyni, megjegyeztem a kiadómnak, hogy szerintem bestsellert írtam, de harmincezer példányra saccoltam, nálam már az számít bestsellernek. Ami egyáltalán nem rossz, sőt.
Ehhez képest minden idők legtöbb példányban elkelt Goncourt-díjas könyve lett az Anomália. Mennyire érte váratlanul a díj?
Azért lepett meg, mert az Anomália egyáltalán nem felel meg a Goncourt általános feltételeinek. Meglepő könyv, egy furcsaság. A Goncourt-díjas könyvek általában klasszikusabb, hagyományosabb stílusban íródnak. Tehát ez bátor és furcsa döntés volt a zsűritől. Eleinte azért sem gondoltam, hogy én fogok nyerni, mert az előző évben, 2019-ben, Jean-Paul Dubois nyert, aki olyan, mint én: egy idős fehér férfi. Azt gondoltam, hogy kétszer egymás után nem fogják egy idős fehér férfinak ítélni a díjat. Végül mégis így lett. Ennyire ez persze nincs tematizálva, de azért erős a nyomás, ami érthető. Egyre nagyobb hangsúlyt kap, teljesen jogosan, hogy a kisebbségek, a nők is hozzáférjenek ezekhez az irodalmi szempontból kiemelt helyzetekhez. A Goncourt-díj esetében a női-férfi díjazottak aránya kb. egy a háromhoz vagy a négyhez. És amúgy 2021-ben egy fekete férfi, Mohamed Mbougar Sarr kapta a Goncourt-díjat. Pontosabban az ő regénye, mert mindig egy adott művet díjaznak, nem egy szerzőt, de minden regény mögött egy ember áll.
Egyébként ez egy elég stresszes időszak volt, mert hat-hét fontos irodalmi díj van Franciaországban, és én négy díj jelöltjei között is szerepeltem. Még ha az összes listára is felkerül egy könyv, könnyen elbukhatja az összeset. Borzasztó volt, végig attól rettegtem, hogy mindegyikről le fogok maradni. Az az igazság, hogy az ember ilyenkor abban bízik, hogy nem kap díjat a Goncourt előtt, mert ha már kap egyet, akkor nem lesz meg a Goncourt. Mindegyikről le kell maradni, hogy az utolsóról ne maradjon le. Mert titkon bíztam benne, hogy azért van egy kicsi esélyem a Goncourt-ra, ezért is örültem neki, amikor kiderült, hogy nem én nyertem a Médicis-díjat, mert a rendszer úgy van kialakítva, hogy a zsűritagok nem nagyon kedvelik egymást. A Goncourt-díj zsűrije a világért sem mondaná azt, hogy a Médicis zsűrije jól döntött.
A könyvbemutatón arról is beszélt, hogy olyan könyvet akart írni az Anomáliával, amit 17-18 éves korában szívesen olvasott volna. Milyen könyveket olvasott akkor, annyi idősen?
Romain Garyt, Tolkient, Philip K. Dicket, Italo Calvinót. Nagyon sokféle szerzőt. És amerikai bestsellereket is, például Michael Crichtontól az Androméda-törzset. Nem nagyon szerettem Chrichton stílusát, de volt benne egy olyan történetmesélői bravúr, ahogyan felépítette a sztorit, és megragadta az olvasó figyelmét, hogy az ember ne tudjon kilépni a könyvből. Ez nagyon tetszett nekem. Vannak olyan írók, akik elfelejtették, micsoda öröm az, amikor az embert beszippantja egy könyv. Ami nagy kár. Chrichtonnak ezt a technikáját szerettem, azt, ahogyan beszippantja az olvasót. De ugyanígy igaz ez Simenonra is, szenzációs, nem lehet letenni. Ez az, amihez a legnagyobb bestseller-gyárosok is értenek, amilyen például Stephen King. Úgy vélem, Franciaországban túl sok autofikció jelenik meg. Szerintem az Anomáliának kicsit ebben is rejlett a sikere, hogy nem autofikció. Egy „mi lenne, ha”-típusú gondolatkísérletet kínált az olvasónak. És ha ötvenszer kevesebb példányban fogyott volna, én akkor is nagyon büszke lennék rá.
Magyar nyelvű hírek, cikkek, interjúk
Megvannak az idei Merítés-díj jelöltjei a széppróza kategóriában
Béketudomány: Götz Eszter kritikája Colum McCan Apeirogon című regényéről, amire én is nagyon kíváncsi vagyok
Az új Nádas erőszakos és szórakoztató, teljesen felszabadult
Jánossy Lajos interjúja a 92(!!) éves Sándor Ivánnal új regénye kapcsán - az előző könyve, a Merítés-díjra jelölt Az amit a szél susog nagyon tetszett nekem
Amit Simone de Beauvoir kifelejtett A kor hatalmából - Magyar Miklós esszéje
Podcastok, videók
Ellenben #2 – Kritikai podcast Bartók Imre Lovak a folyóban című regényéről
Litera20 - beszélgetés Tóth Krisztinával